2013. augusztus 14., szerda

Someone to Save You - I. fejezet

Hát, ahogy ígértem, itt az első fejezet. Ebben még nem sok minden történik, inkább csak néhány alap lefektetése, bár sok minden még nem derül ki, inkább csak kérdéseket vet fel. Amit még az előző bejegyzésben elfelejtettem megemlíteni, az az, hogy a történet a 3x10 estéjén kezdődik, és részben követi az eseményeket - természetesen kisebb változásokkal, amiket Beth és a saját karakterek behozása okozott. Remélem tetszeni fog az első fejezet és felkelti az érdeklődéseteket. Jó szórakozást, és az esetleges véleményeknek nagyon örülnék.

Someone to Save You - I. fejezet

 - Mindössze három órája vagyunk itt, neked pedig holnap vissza kellene vezetned New Yorkba. Hogyan is sikerült összehoznod egy agyrázkódást? - kérdezte Beth a fejét rázva, ahogy újra ránézett az órájára, ami mindössze egy perccel mutatott többet, mint amikor utoljára megnézte. Sóhajtva rázta meg a fejét, és az ajtó felé vetett utolsó gyors pillantás után visszafordult a barátnője, Stacy felé, aki felvont szemöldökkel nézett rá. - Most mi van? Nem én hagytam ott a dobozokat a lépcső közepén.
 - De nem is én voltam az, aki hagyta otthagyni a dobozokat! - vágott vissza Stacy, bár mindketten tudták, hogy ez az érv nem ért sokat, Beth nem felelt semmit. Ismerte már a barátnőjét eléggé ahhoz, hogy tudja, nem érdemes belemenni egy veszekedésbe, mert még ha az érveknek nincs semmi értelme és egyértelműen neki van igaza, Stacy még úgy is képes volt bármilyen csatát megnyerni. Ez volt a két legjellemzőbb tulajdonságának egyike. Ha akarta, azt is sikerült elhitetnie bárkivel, hogy tizenkét éves elveszett kisgyerek, aki a szüleit keresi.
A másik tulajdonsága pedig az ügyetlensége volt - ez jutatta őket aznap este a kórházba. Amennyire jól bánt Stacy a szavakkal, annyira szerencsétlen volt a saját testével és mindenben sikerült megbotlani és elesnie, amiben csak lehetett. Nem véletlen, hogy a középiskolai testnevelésórák voltak a rémálmai a lánynak, és Beth biztos volt benne, hogy a korábbi iskolás években sem volt ez másképp, mindössze akkor nem ismerte a barátnőjét.
Ebben az esetben is ugyanez történt. Stacy otthagyta az egyik nehezebb dobozt Bethnek a lépcsőn, hogy az onnét be tudja vinni a házba és lerakhassa oda, ahová akarta, míg ő visszaszaladt egy másik dobozért a kocsihoz, és mivel szakadt az eső a nyakába és a szél is tombolt, inkább egy könnyebb dobozt választott ezúttal. Amikor azonban elérte a lépcsőt, megfeledkezett a dobozról, amit ott hagyott alig fél perccel ezelőtt, megbotlott benne, és olyan rosszul esett, hogy beverte a fejét.
Beth csak a sikítást hallotta, és azonnal kifutott, hogy ott találja a barátnőjét a lépcsőn ülni, miközben a fejét fogta, amin egy nagyobb vágásból folyt a vér. Nem gondolkozott sokáig, a két dobozt ami a lépcső mellett hevert, bedobta a házon belülre, és még mindig félig felpakolt kocsival elvitte Stacyt a kórházba.
Ha őszinte akart lenni magához, nem így képzelte a költözése napját - az gondolta, szép, napsütéses nap lesz, jó idő, és a kocsi anyósülésén nem a legjobb barátnője, hanem a bátyja fog ülni, de ehelyett most a kórházban várt az orvosra, aki a barátnőjének elmeneteléhez papírokat kellett volna már vagy húsz, huszonöt perce hozni miközben odakint majd leszakadt az ég, olyan erősen zuhogott az eső, a szél szinte átcsapott tornádóba és a kórházat, amiben éppen tartózkodtak, már félig kiürítették - ezért is nézte minden percben az óráját, minél hamarabb ki akart kerülni innét Stacyvel, hogy bezárkózhassanak az új/régi otthonába és csapjanak egy visszafogottabb csajos estet és megfeledkezzenek a viharról. De nem lehet minden tökéletes, nem igaz?
Bárhogy is alakult azonban az estéjük, nem hibáztatta Beth a barátnőjét. Már hozzászokott az ilyen balesetekhez, és csak örülni tudott, hogy egy kisebb agyrázkódáson és egy sebtisztításon kívül nem történt nagyobb baj, az pedig, hogy nem így képzelte el az egész költözködést? Nem az első eset, hogy valami nem úgy alakult, ahogy elképzelte vagy megtervezte, és biztos volt benne, hogy nem is az utolsó lesz. Csak hálás lehetett Stacynek, amiért  bármilyen kérdés nélkül felajánlotta, hogy elkíséri aznap, elszúrva ezzel az egész hétvégéjét, amire eredetileg a barátjával tervezett egy romantikus programot.
Beth azon kapta magát, hogy ismét az órájára pislantott, ami még mindig csak két perccel mutatott többet az előbbinél. Ez volt az a pillanat, amikor Bethnek elege lett. Az orvos azt mondta, két perc és visszajön a papírokkal, ehhez képest már majd hogy nem fél órája mondta és tűnt el utána a folyosón. Beth mindig is türelmes típusnak tartotta magát, de amikor egy orkán tombol az épület falain kívül, akkor még ez a türelem is végesnek bizonyul.
 - Kimegyek, megnézem, hátha a nővérek tudnak valamit, vagy csak feltartja valaki - mondta Stacynek, és miután egy bólintást kapott válaszul, otthagyta barátnőjét a teremben, ahol az orvos ellátta Stacy sebét, és kilépett a folyosóra.
Néhány másodperc múlva azonban már azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
Ahogy kilépett, megállt egy pillanatra, és körbenézett a szinte kihalt folyosón - valószínűleg ezt a részleget már kiürítették, állapította meg magában. És mintha nem történt volna elég szerencsétlenség még aznap, amint elindult az egyik irányba, hogy keressen egy nővért, aki talán meg tudja mondani neki, hogy hol találhatja Dr. Anderson - ha jól emlékezett Beth, ez volt a neve az orvosnak, aki vártak -, amikor meghallott egy túlságosan is ismerős hangot néhány lépésnyire tőle.
 - Valaki meg tudná mondani, mikor viszik ki az unokahúgomat innét? - kérdezte egy férfihang a legközelebbi ajtón félig kihajolva. Nem tartott semeddig Beth számára, hogy felismerje, hogy ki is az, még úgy is, hogy csak hátát látta a férfinak. Olyan volt, mintha csak tegnap hallotta volna a hangját, és egy pillanatra hirtelen ismét egy tininek érezte magát.
Tudta, hogy egy olyan helyen, mint Beacon Hills, ahol gyakorlatilag egy kisebb túlzással szólva mindenki ismert mindenkit, képtelenség lenne elkerülni őt, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar fog bekövetkezni. Úgy hitte, hogy először letelepedik, hozzászokik a változásokhoz és talán még sikerül az új diákjai nevét is megtanulnia, mielőtt véletlenül összefut vele az utcán, ahol egy rövid kis bájcsevej után elnézést kérhet, és elsiethet mellette, végleg maga mögött hagyva a múltat. Ehelyett itt voltak a kórház folyosója közepén, Bethnek pedig mindössze néhány másodperccel azelőtt sikerült megállnia, hogy nekiment volna hátulról.
Megrázta a fejét, és tett két lépést hátra, hogy aztán sarkon forduljon, mielőtt ő is úgy dönt, hogy megfordul és észreveszi őt. Beth tisztában volt vele, hogy amit csinált, azt mások szánalmasnak titulálták volna, de egyszerűen nem volt képes még szembenézni Peter Hale-lel.
A sors azonban nyilvánvalóan nem így gondolkozott, ugyanis mielőtt Beth megfordulhatott volna, és visszacsusszanhatott volna az ajtó mögé, Stacyhez, Peter megfordult, és meglepettségétől megállt egy pillanatra a mozdulatai közepén. Beth látta, ahogy a szeme lassan végigpásztázta a testén, mint aki nem hisz a saját szemének.
 - Beth? Mit keresel itt? – kérdezte.
Egy pillanatra eszébe jutott, hogy egyszerűen csak elé lép, és felpofozza a férfit, ahogy éveken át tervezte. Rengetegszer elképzelte már azt a pillanatot, amikor olyan hosszú idő után újra találkoznak, legfőképpen azután, hogy megkapta az állást az iskolában és tudatosult benne, hogy visszajön Beacon Hillsbe, ami pedig egyértelműen hozta magával az elkerülhetetlen találkozást is. De végül nem tette, köszönhetően a viharnak és annak, hogy a legjobb barátnője agyrázkódással ült a szomszédos kórteremben.
 - Peter, nekem nincs erre most időm – mondta a hajába túrva. – Láttál egy nővért vagy egy orvost vagy bárkit, aki itt dolgozik és segíteni tud nekem?
Annak ellenére, hogy Beth végül nem lépett közelebb, Peter amint meghallotta a lány szavait, egy lépéssel előtte termett, és aggódó tekintettel nézett le rá.
 - Jól vagy? Történt valami?
 - Úgy nézek ki, mint aki nincs jól? – kérdezett vissza azonnal Beth, széttárva a kezeit, jelezve Peternek, hogy nézzen nyugodtan még egyszer végig rajta és győződjön meg róla saját maga. – Nézd, tényleg nincsen most időm, csak néhány papírra van szükségem, és Stacy meg én már el is tűntünk innét, - magyarázta el a lehető legrövidebben a helyzetet Beth, tudva jól, hogy Peter addig nem hagyná békén, ameddig legalább valamennyit nem sikerült kihúznia belőle, és most nem volt hangulata veszekedni vele.
Mert legszívesebben azt tette volna. Legszívesebben megmondta volna neki, hogy nincsen joga ahhoz, hogy afelől érdeklődjön, hogy jól van-e, sőt, még aggódni sem aggódást sem mutathatna iránta azután, hogy Peter úgy dobta el magától, mint a kutyát. Lehet, hogy nem ő volt a legjobb társaság gimis korában, de ez még nem jelentette azt, hogy megérdemelte azt, ahogy a semmiből egyszer csak gyakorlatilag kiselejtezték.
 - El is tűntetek innét a kórházból vagy Beacon Hillsből?
 - Peter, komolyan mondom… - kezde Beth, és erősen kellett koncentrálnia, hogy a hangja nyugodtnak tűnjön, és ne ugorjon neki Peternek. Komolyan ennyire nem lehetett megérteni azt a két aprócska szót, hogy nincs ideje? Nem kellett túl nagy észnek lennie valakinek, hogy rájöjjön, hogy miért akarhat olyan gyorsan kijutni innét, sőt. Bethnek úgy tűnt, mintha mielőtt észrevette volna a férfi, neki is ugyanannyira sietős volt, mert az unokahúga- erre a gondolatra hirtelen félbehagyta Beth a mondatát, és a kórterem felé kapta a fejét, amelyikből Peter kijött.
Nem ismerte olyan jól a Hale családot, amennyire Petert, hiszen néhányukkal még csak nem is találkozott, de többször is volt, hogy Peterrel ketten vigyáztak Corára, amikor ő még kisebb volt, és ugyan azóta sokat változott, az arcvonásai ugyanazok maradtak, és Beth pillanatokon belül felismerte a kórházi ágyon fekvő lányt.
 - Jézusom, - suttogta, ahogy gyorsan feldolgozta, amit látott. Cora fal fehér volt, a szemei alatt hatalmas, fekete karikák voltak, az ágy mellett pedig, amiben feküdt, valamilyen fekete folyadék volt. Vér. – Mi történt vele? – kérdezte döbbenet és aggódás keverékével a hangjában, ahogy visszafordult Peterhez. Ő csak megrázta a fejét és az aggódás jelei ismét visszatértek az arcára. – De… De meg fog gyógyulni, igaz? Rendbe fog jönni?
Beth a korábbi fejrázásnak köszönhetően egy fejbólintást vár válaszul, ezzel ellentétben azonban egy hosszú pillantás után, amit Corára vetett, Peter csak ennyit mondott:
 - Senki nem tudja biztosra.
Arra a rövid időre, ami az idő alatt telt el, hogy a férfi válaszolt neki és ő meglátta a göndör, fekete hajú ápolónőt feléjük közeledni, Beth teljesen megfeledkezett a saját érzéseiről Peter iránt, megfeledkezett arról, ami történt közöttük és hogy mennyire dühös is a férfira még mindig, annyi év után is. Nem látott mást maga előtt, mint egy férfit, aki a saját unokahúgáért aggódott. És megsajnálta.
Ez persze nem tartott sokáig, néhány pillanatig mindössze, ugyanis Beth ekkor látta meg Peter válla felett, hogy egy ápolónő feléjük tart, és mielőtt már bármi mást tudott volna Peter mondani, vagy ő felejtené el túlságosan is a valós érzéseit a férfi iránt, ellépett Peter mellett és a nő elé sietett.
 - Elnézést, tudna nekem segíteni? – szólította le, és még mielőtt az meg tudott volna szólalni és ellenkezni tudott volna, Beth azonnal folytatta is. – Stacynek, a barátnőmnek volt egy kisebb agyrázkódása, de Dr. Anderson azt mondta, hogy előtte még alá kell írnia néhány papírt, és már több, mint fél órája várunk rá. Normális esetben nem erőszakoskodnék, de a viharral, ami kint zajlik, csak el szeretnék menni innen. Meg tudná mondani, hogy hol van Dr. Anderson vagy esetleg tudna maga segíteni vagy… - hadarta Beth, és amikor megállt egy pillanatra, hogy levegőt vegyen, csak akkor jött rá, hogy az ápolónő, akinek egészen eddig beszélt nem is rá figyel, hanem mint aki szellemet látott, mellette néz el. – Minden rendben… - kezdte volna a kérdést, amikor rájött, hogy valószínűleg Peter még mindig ott állhat mögötte, és ahogy követte a nő tekintetét, be is igazolódott az elmélete. Nem egy szellemet, hanem Peter Halet látta. – Ó, értem, csúnya szakítás? – kérdezte Beth még mielőtt végig gondolhatta volna, hogy mit is mond. Amint elhagyták a szavak a száját, legszívesebben fejbe vágta volna magát, de ezt persze nem tette, ehelyett egy gyors bocsánatkérő pillantást küldött a nő felé. – Elnézést, nem tudom, ezt miért mondtam, nem… nem rám tartozik a dolog, csak… tudna nekem segíteni?
Remélte, hogy az őrült hadarásával és az illetlen kérdésével nem sikerült felidegesíteni a nővért annyira, hogy az ne segítsen neki, és miután a nőnek sikerült elszakítania a tekintetét Petertől, és egy hosszú másodpercing Bethre koncentrált, bólintott és arra az ajtóra mutatott, amelyikben Stacy várt  még mindig.
 - Ott van bent? – kérdezte, Beth pedig azonnal helyeslően válaszolt. – Szóljon neki, utána pedig jöjjenek a bejáratnál lévő pulthoz, elintézem maguknak a papírokat – mondta majd sarkon fordult és elindult abba az irányba, ahonnét jött.
Beth, nem akarván több időt vesztegetni, szintén megfordult és a kórteremhez ment, miközben hallotta, hogy a háta mögött Peter gyors léptekkel odasiet az ápolónőhöz, és valószínűleg Corával kapcsolatban váltanak néhány szót. Lehet, hogy még az a csúnya szakítás is szóba kerül.
Nem tudta, miért idegesítette Bethet ez a gondolat. Hogy ők ketten valószínűleg együtt voltak valamikor a múltban. Évek óta nem látta már Petert, és annak ellenére, hogy milyen érzései voltak és nem voltak azelőtt, mielőtt minden fuccsba ment és teljesen megszakadt közöttük a kapcsolat, most már mindössze haragot érzett iránta, semmit többet, és ebben biztos volt.
 - Jó hírek, az egyik ápoló elintézi a papírjaidat – szólt be az ajtóban megállva barátnőjének, aki éppen az ablakon kifelé nézte a kint tomboló vihart. Beth hangjának hallatára a lány felé fordult.
 - És utána végre eltűnhetünk innét? – kérdezte reménykedve, Beth pedig röviden felkacagott és a nem szólt semmit, csak a fejével biccentett az ajtó felé, hogy jöjjön.
Stacy nem ellenkezett, és karon ragadva a barátnőjét, miközben kifordultak a folyosóra, elindultak lefelé a bejárathoz, ahol is remélhetőleg már nem kell sokat várniuk, mielőtt elintézik az összes papírmunkát és  végre valahára beülhetnek a kocsiba, hazavezethetnek, és végleg bezárkózhatnak ez elől a vihar elől. Kinek lenne bármilyen kedve ilyen időben kidugni akár csak a lábujja hegyét is, hacsak az nem volt végtelenül szükséges, nem?
 - Beth!
Hát persze, hogy nem mehetett ez olyan egyszerűen, gondolta Beth, ahogy meghallotta ismét Peter szájából a saját nevét. Figyelmen kívül akarta hagyni, egyszerűen csak elsétálni ahelyett hogy visszaforduljon és újabb kínos és erőltetett csevegést folytasson Peter Hale-lel, és ha Stacy nem lett volna vele, akkor meg is tudta volna eme tervét valósítani. Azonban a barátnőjének fogalma sem volt, hogy ki is az a férfi, aki utána szólt, így amikor meghallotta a nevét, természetesre vette, hogy megáll, ezzel magával hozva azt is, hogy Bethnek is meg kellett állni.
A lány vett egy mély lélegzetet és csak azután fordult meg, hogy azt lassan kifújta.
 - Mi az?
 - Másnak tűnsz – jött a kijelentés, és Beth nem tudta elkerülni a határozott kék szemeket, amik szinte a veséjéig hatoltak. Mintha csak röntgen szeme lett volna, és ezzel a tekintettel próbálta volna kifürkészni mindazt, ami az elmúlt években történt Bethtel, mindazt amit kihagyott és amiről nem tudott.
De ez nem így működött, és ha erre Peter még nem is jött rá - hogy nem dobhat ki bárkit csak úgy az életéből, hogy az a valaki csak úgy, szó nélkül visszafogadja, ha véletlenül újra összehozná egy helyre őket a sors -, Beth tudta nagyon jól. És ez volt a fontos.
 - Más is vagyok. Megváltoztam – válaszolt szárazon, minden érzelem nélkül a hangjában. - Már nem az a tini lány vagyok, akit egykoron ismertél, Peter – jelentette ki, és ezzel hátat fordított a férfinak, és újra belekarolva a barátnőjében, maga után húzta őt.
Peter Hale elképzelni sem tudta, mennyire más is lett az évek alatt.
És ha rajta múlik, soha nem is fogja megtudni.

2013. augusztus 13., kedd

Helló mindenkinek!

Enci vagyok, néhányan már talán ismerhettek a http://genuine--beauty.blogspot.hu/ oldalról, régebben ott írtam Klaroline történetet.
Ezúttal, ahogy már a mellékelt videóból is kiderülhetett, egy Teen Wolf történetet szeretnék nektek bemutatni, remélhetőleg lesznek olvasóim is. A történet Peter/saját szereplős lesz, és a főbb fordulatok és csavarok már megvannak a fejembe, szóval már csak el kell jutnom azokhoz, hogy ti is lássátok és élvezhessétek.
A történet:

Peter Halet mindenki a pszichopata, őrült, kiismerhetetlen vérfarkasként ismeri, és bátran ki lehet jelenteni, hogy senki sem ismeri és sokan kívánják a halálát időről időre. Ez viszont csak a felszín. Az, amit a külvilágnak mutat, az azonban, ami alatta van, szinte mindenki számára rejtély marad.
Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy igazán ismeri Peter Halet, Beth Young azonban egyike azon keveseknek. Legalábbis volt, amikor még évekkel ezelőtt a családjával Beacon Hillsben éltek. Ő állt az egyik legközelebb a férfihez, azonban nem tarthat minden örökké, és miután elköltözött a család, egy idő után hirtelen a kapcsolat is megszakadt a két fiatal között.
Most, több évvel a történtek után, már érett fejjel tér vissza Beth abba a városba, ahol gyerekkorát és gimnáziumi éveinek nagy részét töltötte, azzal a szándékkal, hogy ezúttal távol tartja magát Peter Haletől, a családjától és attól a káosztól, amit a családot övező titkok vonzanak. Ez persze lehetetlen, és még mielőtt igazán észre vehetné, belekerül a harc kellős közepébe.
Mi történt a két fiatal között, ami miatt annyi év után Beth még mindig haraggal tekint a férfira? Mi történt a kimaradt évek alatt? És még fontosabb kérdés, mi köze van Bethnek az alphákhoz, akik hirtelen túl nagy érdeklődést mutatnak az éppen csak városba érkező lány iránt.

Ami még fontos szerintem, hogy a rám jellemző visszatekintős fejezetek ismét jelen lesznek. Nem lesz akkora titok, hogy mi történt a múltba, de úgy érzem, hogy mivel a két főszereplő múltja eléggé mélyen visszanyúlik, ezért érdekes lehet megmutatni, hogy milyen is volt a kapcsolatuk azelőtt, hogy Bethnek el kellett költöznie.
Azt hiszem, mostanra ennyi az, amit mondani akartam. Remélem lesz néhány ember, aki rám talál és olvasni fog, azoknak pedig jó hírként mondom, hogy az első fejezet a holnapi nap folyamán fog felkerülni, ugyanis azt már megírtam, már csak át szeretném nézni és javítgatni rajta egy kicsit.